Január 10-én, hétfőn a Jobbik megnyitotta modern formában megtervezett és kiépített sajtótermét. A megnyitó sajtótájékoztatón kifejeztem örömömet, hogy Pongrátz Gergely portréjával a falon végre kulturált helyen tudjuk fogadni a sajtó munkatársait gondolataink közlése céljából. (Eddig vagy az utcán, vagy a folyosón, vagy ha a téma fontossága megkívánta, egy bérelt kávéházban tartottuk az ilyen jellegű eseményeket.) A sajtótájékoztatón két olyan momentum is volt, amelyekben, mint cseppben a tenger, benne volt az egész magyar médiahelyzet, annak minden abszurditásával és furcsaságával.

Rögtön az elején, alig jártam a szokásos köszöntésnél és az újévi jókívánságoknál, amikor valamelyik sajtómunkatársnak megszólalt a mobiltelefonja. Mivel ilyen szituáció a 21. században szinte mindenkivel előfordul, egyáltalán nem zavart meg, vártam egy-két pillanatot, amíg az illető kinyomta a telefonját, majd folytattam a mondanivalómat. Az persze furcsa volt, hogy a hátul ülők, állók közül szinte mindenkinek erővel kellett elharapnia a kitörni akaró nevetést, sőt, volt, aki kénytelen volt elfordulni vagy éppen kimenni a teremből. Mivel a saját mondandómmal voltam elfoglalva, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az eseménynek, és mentem tovább. A végén tudtam csak meg, hogy a megszólaló hang a jól ismert „shalom aleichem” volt. Éppen akkor, amikor arról beszéltem, hogy ebben a teremben fogjuk az elkövetkező években elmondani gondolatainkat nemzetről, hazáról… No comment.

A sajtótájékoztatón szerettünk volna átadni egy díjat is egy médiumnak a hiteles és korrekt tájékoztatásért cserébe. Természetesen van pikantériája annak, amikor egy párt díjat, kitüntetést ad át egy sajtóorgánumnak, mert ez általában úgy szokott kinézni, hogy az adott politikai erő megjutalmazza azt a személyt vagy szervezetet, amelyik az eltelt időszakban a legtöbbet dicsérte, vagy éppen a legkevésbé mutatta ki gyengeségeit. Mi nem ezt a szánalmas és átlátszó formát választottuk. Egy kereskedelmi rádióra esett a választásunk, amely alapvetően liberális szemléletű, már amennyire ezt az ember „kihallja”, de nem csupán velünk, hanem minden egyes párttal korrekt módon viselkedett. Ez – a félreértések elkerülése végett – nem azt jelentette, hogy minden párttal nagyon kedves és szívélyes volt, hanem éppen fordítva, mindenkit megizzasztott és megforgatott. És ez így helyes, hiszen ez a dolga. A rádióval beszéltünk a díjátadásról, de a díjat – hivatkozva függetlenségére – nem vette át.

A történetnek két tanulsága van. De mielőtt tovább mennénk megjegyzem, hogy a Fidesz sajtótörekvéseivel nem az a probléma, hogy a régi balliberális férgeket kikopácsolja odvaikból, hanem hogy valójában nem ez a célja, hanem a Fidesz bebetonázása értékrendtől függetlenül, akár ugyanazt a szennyet folytatva. Az egyik tanulság, hogy a mai magyar médiaviszonyok – és itt már a Fidesz szép új világára gondolok, nem mintha a korábbi „átkos” jobb lett volna – között egy kereskedelmi rádió nem meri felvállalni, hogy az ország harmadik legnagyobb pártjától átvesz egy kitüntetést, amely természetesen egyáltalán nem jelentené a párttal való bárminemű azonosulást. A másik pedig, hogy a Jobbik mennyire más, mennyire kimagaslik – elnézést a szerénytelenségért – a pártok médiapolitikai posványából. Ha mi kerülünk kormányra, senkinek nem kell félnie: lesz sajtószabadság. Nekünk ugyanis nem kell tartanunk mások véleményétől, mi állunk elébe a vitáknak, az érvek ütköztetésének bátran. Csak az akarja elnyomni mások hangját, aki bizonytalan, aki fél, végső soron, akinek nincs igaza.

Nekünk viszont igazunk van. Az igazság pedig szabaddá tesz.

Vona Gábor

(A cikk megjelent a bar!kád hetilap előző heti számában.)